- A
Szentháromság cáfolata az egylényegűség definíciója alapján
-
Van ugye villanykörte,
meg van vilmoskörte.
Azt mondja a
filozófus, na mivel körte ez is meg az is, ezek egylényegűek.
Hogy milyen szempont alapján határozzuk meg az egylényegűséget?
Nyilván ahogyan nekünk tetszik. Elvégre sehol nincsen lefektetve
az egylényegűség definíciója (a Bibliában különösen nem,
hiszen ott nem szerepel, de
ugyanígy nem található a "más lényegű" kifejezés
sem, meg a „soklényegű” sem, meg a „kevés lényegű” sem,
meg a „nem egylényegű” kifejezés sem, és hogy mindezek nem
szerepelnek csak azért fontos kihangsúlyozni, hogy
elbagatellizáljuk (elbagatellizálhassuk) annak tényét, hogy
amivel érvelünk a körték egylényegűségével kapcsolatban, az
egyáltalán nincs definiálva sehol, ennélfogva azt lehet érteni
az egylényegűség alatt, ami nekünk tetszik, tehát azt is értjük
alatta, ami nekünk tetszik.
Ebből
kifolyólag a villanykörte meg a vilmoskörte az bizony egylényegű,
lényegére nézve ugyanaz, körte, mert mindkettő körte alakú
(!);
mert
mindkettőnek egyik vége vastagabb, mint a másik (!);
mert
mindkettőt lehet kapni boltban (!);
mert
mindkettőt lehet spárgára kötve lógatni lefelé (!);
mert
mindkettőt bele lehet dobni a patakba (!);
mert
mindkettőt lehet szállítani a villamoson (!);
mert
mindkettő leesik ha földobják (!);
mert
mindkettőt el lehet dugni a sufniban (!); stb...
Ennélfogva
tehát bizonyított az egylényegűség. Az egyik bár ehető, a
másik meg vehető, ami természetesen ugyanazt jelenti. (?)
Ami
viszont cáfolja az egylényegűséget, azt egyszerűen nem vesszük
figyelembe: hogy az egyik fán termett, a másikat meg gyárban
készítették (!);
hogy
az egyiknek héja van, a másiknak nincs (!);
hogy
az egyikkel világítani lehet, a másikkal meg nem (!);
hogy
az egyik foglalatba csavarható a csavaros a végével, a másik meg
nem (!);
hogy
az egyikbe bele lehet harapni, a másikba meg nem nagyon,
kiváltképpen amikor világít (!); stb...
Ennélfogva
tehát megcáfolt az egylényegűség. Az egyik bár ehető, a másik
meg vehető, ami természetesen nem ugyanazt jelenti. (!)
Ugyanezt
ha az Istennel kapcsolatban vizsgáljuk, az egylényegűség
nézőpontja szerint (amit természetesen az egylényegűség
kitalálói alkottak a saját önkényes nézőpontjuk alapján, és
természetesen a Bibliától függetlenül, mivel abban ez nincs
meghatározva, ezért abból csak az van kiszedegetve, amit bele
lehet illeszteni az egylényegűség önkényes nézőpontjába) –
és bár teremtmény nem láthat bele az Istenség legbelső
mélységeibe, ezért az egylényegűség tana az emberi értelmet
meghaladó, de természetesen abban is csak olyan mértékben, amely
még megengedi az egylényegűség önkényes magyarázatát. Abban
ugyanis meghaladja az emberi értelmet, amit nem tudnak
bizonyítékokkal alátámasztani, de abban nem haladja meg az emberi
értelmet, amiben kiokoskodják az egylényegűség önkényes
definícióját a saját nézőpontuk szerint, hiszen a szentháromság
személyek közti viszonyait (Jézusnak az Atyával való egylényegű
istenségét) ők határozzák meg, vagyis ők magyarázzák meg,
ahogy nekik tetszik, hogy az miből áll. És akkor azt találják,
hogy:
Isten
az Atya is meg a Fiú is, tehát isteni lényegére nézve ugyanaz,
mert mindkettő Istennek van nevezve (!);
mert
bár mindkettő különálló létállapotú személy, mégis ugyanaz
az egy Isten (!); mert mindkettő Úr is, hisz mindkettő Úrnak van
nevezve (!);
mert
mindkettőnek élete van önmagában (!);
mert
mindkettőnek méltósága, dicsősége és tisztelete egy (!);
mert
mindkettő egységben van (egy) a másikkal (!);
mert
mindkettőt imádták a Biblia szövege szerint (!);
mert
mindkettőben az
„istenség” teljessége lakik (!);
mert
mindkettő isteni természetű (!);
mert
isteni létformájukban egyenlőek (!);
mert
vele született minőségben Isten a Fiú, hiszen őt az Atya
„nemzette” (szülte), így minőségben/minőségileg Isten
mindkettő (!);
Ami
viszont cáfolja az (önkényesen meghatározott) egylényegűséget,
azt egyszerűen nem veszik figyelembe (adott esetben kiforgatják):
1.
Mégpedig
hogy az Atya ADTA meg a Fiúnak, hogy élete legyen önmagában, az
Atyának meg senki nem adta meg, hogy élete legyen önmagában,
ennélfogva amíg az Atya nem ADTA meg a Fiúnak, hogy élete legyen
önmagában, addig a Fiúnak nem volt élete önmagában (nem is
létezett), miközben az Isten öröktől fogva mindörökké
létezik, a Fiú pedig csupán kezdettől fogva (vö. Zsolt 90:2; Ján
5:26; 1Ján 1:1; 2:13-14), ami nem ugyanazt jelenti, mert akkor
ugyanúgy is fejezné ki a Biblia, de nem így van.
2.
Hogy
a Fiút az Atya szülte, miközben az Atyát senki nem szülte (!),
ennélfogva
a
Fiú soha nem állította magáról, hogy Ő lenne az Isten, hanem
Istennek a Fia.
3.
Hogy
az összes keresztény író Istennek nevezi a Fiút már az 1-3.
században is (körte-körte alapon), de teljesen figyelmen kívül
hagyják azokat a bibliai részeket, amelyekben kettejük közül
csak az egyik van Istennek nevezve (pl. Jel 1:1; 22:3), tehát hiába
egyszülött Isten a Fiú, de Istensége, Istentől születettsége
nem azonosítja őt azzal az Istennel, Aki őt szülte, vagyis az
Atyával, Jehovával, a mindenható Istennel.
4.
Hogy
különböző létállapotú személyiségük egyben annak cáfolata
is, hogy ugyanazon egy Istenek is lehessenek - mint ahogy a „Vilmos”
és „villany” egyben annak cáfolata is, hogy ugyanazon egy
körték is lehessenek, (ide beteszik az egylényegűség önkényes
szempont szerinti meghatározásaikat), de ami a különbségeket
jelenti, azokat egyszerűen levegőnek nézik – lásd a körték
példáját (!)
5.
Hogy
Isten akaratából van minden, mert Ő a Teremtő, Aki Jézus által
teremtett, és nem a Fiú akaratából is (vö. Jel 4:11; 1Kor 8:6).
6.
Hogy a Fiú (szerintük) lényegére nézve ugyanaz mint az Atya, de
személyére nézve nem ugyanaz, vagyis (szerintük) az Isten
személye nem tartozik a lényegéhez, vagyis önkényesen kiveszik a
lényegéből a személyét, mintha külön létezne a lényege
(amiben azonosak), és külön létezne a személyisége (amiben nem
azonosak), tehát az egylényegűséget ilyen önkényes szempont
szerint határozzák meg a saját szája ízük szerint.
7.
Hogy
a Fiú üresítette meg magát (vállalta szolgai formában az emberi
halandóságot, megízlelve a halált) abból az állapotából,
melyben Istennel egyenlő volt, és nem az Atya, mivelhogy az Atya
teljességgel és abszolút (felfüggeszthetetlenül) halhatatlan és
örökké élő (vö. 5Móz 32:40; 1Tim 1:17), a Fiú pedig halála
után kapott halhatatlanságot (vö. Jel 1:18; Róm 6:9) ennélfogva,
hogy Jézus csak emberként volt halandó, Istenként nem, ezt sem
az Atya halhatatlanságával indokolják, hanem azzal, hogy a Fiú
emberként meg tudott halni, tehát az Isten halhatatlanságát
elbagatellizálják azzal, hogy szétszedik a Fiú természetét
istenire meg emberire, amivel viszont teljesen önkényessé teszik
az Istennel való egylényegűség meghatározását, hiszen bár
egylényegű az Atyával, de az Atyának nincsen emberi természete.
Viszont ha
a
Fiú teljesen Isten és teljesen ember, akkor az Atyának is teljesen
Istennek és teljesen embernek kell(ene) lennie, ha „lényegére”
nézve ugyanaz. Mármint az Atya és a Fiú. Erre jön az az önkényes
magyarázat, hogy a Fiú nem „mindenféle” lényegére nézve
ugyanaz, hanem csak isteni lényegére nézve az, tehát mondhatni
'fél-lényegében', de ezt ők úgy mondják hogy „egyik
természetében”. Vagyis oda jutottunk, hogy csak egyik
természetében egylényegű a Fiú az Atyával (az „istenség”
teljessége lakik benne testileg, - Kol 2:9), a másik természetét
egyszerűen kihagyják az egylényegűségből (az isteni
teljességből), mert nem illik bele az általuk önkényesen
meghatározott egylényegűségbe. Tehát az Atya természete szerint
halhatatlan, a Fiú meg emberi természete szerint halandó, de
isteni természete szerint meg nem, vagyis egy manipulált
egylényegűséggel állunk szemben (amit arra vonatkoztatnak amire
akarnak), hiszen ha a Fiú ugyanaz az Isten lenne, mint az Atya,
akkor neki is természete szerint halhatatlannak kellene lennie, de
hogy nem az, bizonyítja, hogy alapjaiban különbség van az Atya
mint születetlen Isten és a Fiú mint Atya által szült Isten
között, hiszen Isten feje a Krisztusnak (vö. 1Kor 11:3), és
teljesen egyazon természet és teljes egylényegűség alapján ez
nem is állhatna fenn!
8.
Hogy
mivel a Fiúnak Istene az Atya(!), akkor egyugyanazon Istenségük
alapján annak is igaznak kellene lennie, hogy az Atya Istene a Fiú,
amire az lenne az önkényes válasz, hogy
ez nem következik logikusan a premisszából, hiszen a Fiúnak az
Atya nem
az istenség tekintetében az
Istene, hanem az emberség szerint (a Ján 20:17 önkényes
beállítása), vagyis, hogy a
feltámadt, mennybe ment Fiú nem kevésbé ember, mint mikor a
földön járt. Ami
viszont teljes sületlenség, hiszen ha
felmagasztalása után ugyanazt az isteni dicsőséget kapta
vissza(!), amivel isteni létformájában egyenlő volt az Istennel
(vö. Ján 17:5; Fil 2:6), sőt, még annál is nagyobbat k a p o t t
a minden név fölött való Úr hatalmának tekintetében (vö.
Fil 2:9-11), akkor visszatérve a mennybe nem emberség szerinti
dicsőséggel rendelkezett, hanem isteni dicsőséggel, és EKKOR IS
AZ ISTENE VOLT AZ ATYA (vö. Zsolt 45:8; Ef 1:17; Jel 1:6; 3:12),
tehát ez az „embersége szerint volt Istene az Atya” teljes
zagyvaság és önkényes definíció, amely minden bibliai alapot
nélkülöz!
És
hogy egyik kap a másiktól (de ez fordítva nem működik), ez is az
Isten és Isten(i) különbségét mutatja egyugyanazon isteni
természetük ellenére, amely megint nem jelent egyugyanazonosságot,
hiszen isteni természetet az Istentől szent szellem által
újjászült égi/uralkodói reménységű elhívott felkentek is
kapnak, holott az Istennel való egyugyanazonosságuk egyáltalán
nem áll fent. (vö. 1Pét 1:3; 2Pét 1:4; Zsid 3:1; Jel 20:4-6)
9.
Hogy
nem véletlenül nem nevezik sehol Mindenható Istennek a Fiút,
hanem csak az Atyát (vö. 1Móz 17:1; 28:3; 49:25; 2Móz.
6:3; Zsolt 91:1; Ésa. 13:6; Jóel 1:15; 2Kor 6:18; Jel 1:8; 4:8;
11:17; 15:3; 16:7,14; 19:6; 21:22a.
Egyedül
Jehova mindenható, ez a cím pedig azt jelzi, hogy mérhetetlen
hatalma van. Nincs semmi, ami megakadályozhatná abban, hogy
véghezvigye, amit megígér (2Mózes 15:11; Ézsaiás 40:25-26).
Mind
a héber Sad·daj´,
mind a görög Pan·to·kra´tór
szót úgy fordítják le, hogy „Mindenható”. Az eredeti
nyelveken mindkét kifejezést következetesen Jehovára, az Atyára
használják. Egyik kifejezés sem jelenik meg a Fiúval vagy a szent
szellemmel kapcsolatban.
Bár
Jézust
is nevezi a Biblia ’istennek’ (theosz), sőt ’Erős Istennek’
(Ján 1:1; Ézs 9:6). Sehol sem mondja viszont róla, hogy
Mindenható, ahogyan Jehova. Jézusról azt olvassuk, hogy „az
Isten dicsőségének visszatükröződése”, de e dicsőség
forrása az Atya (Zsid 1:3). Jézus semmiképpen sem törekszik az
Atyja pozíciójára. Ezt mondta: „Jehovát, a te Istenedet imádd,
és egyedül neki végezz szent szolgálatot” (Luk 4:8).
A
háromság hívők szerint a mindenható azt jelenti, hogy ’minden
hatalommal rendelkező', és Jézus azt mondta, hogy minden hatalmat
megkapott mennyen és földön. (vö. Mát 28:18) Csakhogy az Atya
senkitől nem kapta a hatalmát, ugyanakkor bizonyos időket és
időszakokat a saját hatalmába helyezett, - amihez Jézusnak sincs
hozzáférhetősége, ahogy ezt ő maga mondja a Csel 1:7-ben, úgy
hogy Jézusnak a minden hatalommal való rendelkezése nem teszi őt
azonossá azzal az Istennel, Aki neki adott minden hatalmat (vö. Ján
3:35), mialatt Ő mindig is rendelkezett minden hatalommal!
A
dogma ezzel teljesen szembe megy, amikor azt állítja, hogy a teljes
Szentírás tanúbizonysága szerint az Atya, Jézus Krisztus és a
Szentlélek egyek, és mind-hárman egyugyanazon Isten
(Szentháromság). A Bárány, aki a Fiú, és az Atya, mivel
egylényegűek, ennél az oknál fogva, (egylényegűségüknél
fogva), egyértelműen, a Mindenható Istent takarják. De hogy az
egylényegűség mennyi mindenben nem áll fent, és mennyi mindenre
nem vonatkozik, azt már figyelmen kívül hagyják.
10.
Hogy
a Biblia szerint nem Jézus a mi Istenünk, ez is egyértelműen
cáfolja, hogy a Fiú és az Atya istensége alatt ugyanazt az Istent
kellene értenünk, akik csak személyük létállapotában lennének
különbözőek, de mint Isten, ugyanazt az egyet jelentenék. (Tamás
Jézussal kapcsolatos kijelentése: „én Istenem” (vö. Ján
20:28) teljesen ellentétes az összes erre vonatkozó többi
ihletett kijelentéssel. (vö. 5Móz 6:4; Jer 3:21-25; Zak 8:8; Márk
12:29; Csel 2:39; 3:13, 22; 1Kor 8:6; 2Kor 6:16; Zsid 8:10; Jel
7:10,12; 12:10; 19:1,5-6; 21:7)
Amikor
Tamás testileg tapasztalta Jézus sebét a kezeivel, akkor mondta:
„Én Uram és én Istenem”. De ezt a kijelentését a szent
szellem által nem tehette, hiszen Péter Krisztust azonosító
kijelentésével nem egyezik meg. (vö. Máté 16:16: „Te vagy a
Krisztus, az élő Isten Fia.”) Kettő élő Isten pedig nincsen,
hanem csak egy! Ahogy Júdás 25. verse mondja:
„Az
egyetlen Istennek, a mi Üdvözítőnknek, a mi Urunk, Jézus
Krisztus által dicsőség, fenség, erő és teljhatalom minden
világkorszak előtt és most és minden világkorszakba (aionba).
Ámen.”
(Vida Sándor fordítása)
11.
Hogy Jézus
szó szerint azt mondta:
„TŐLE
vagyok” -
úú
ií
- (Ján 7:29), de akármennyire egylényegűnek mondják az Atyát a
Fiúval, ez visszafelé nem működik, hogy az Atya mondaná: „Tőle
vagyok”- ebből is látszik, hogy ez az egylényegűség egy utólag
önkényesen kreált egybemosása az Istennek az Atyának, az
egyszülött Istennel, a Fiúval – teljesen egyénien beállított
nézőpontok szerint.
12.
Hogy
Jézus eleve nem lehet ugyanaz az Isten, mit az Atya, mert akkor
számtalan bibliai idézet értelmét vesztené, amely Jézussal
ellentétben nevezi meg Istennek az Atyát, pl. „Dicsőség
a magasságban Istennek”
- mondja Lukács 2:14. De hogy lehetett dicsőség az Istennek a
magasságban, amikor Jézus nem volt a magasságban, hanem itt volt a
Földön, ennélfogva az Isten alatt nyilvánvalóan nem Jézust érti
a szöveg?! De ugyanígy, Jézus mondja, hogy őt Isten küldte (vö.
Ján 3:34; 6:29; 8:42), márpedig akármennyire a „küldés” is
ott van a szentháromsági relációk között, amik különböző
szentháromsági személyeket kötnek össze, mégsem küldhette
Isten azt az Istent, akivel Ő azonos (mint Isten), éppen ezért
Jézus soha nem is mondott olyat, hogy Őt (mint Istent) az Isten
küldte, hanem csak a dogmájukhoz igazítva állítják, hogy
ugyanaz az Isten küldte (az egylényegűségük alapján), amelyet
persze ők határoznak meg, hogy mit jelent valójában, és ők
magyarázgatnak, mivelhogy ezt a szót – nyilván nem véletlenül
– a Biblia nem is használja, úgy hogy nyugodtan lehet ördöginek
is nevezni, mivelhogy oda lyukadnak ki vele, ahová a Biblia nem,
hogy Istent „három-egy Isten”-nek merjék nevezni, miközben az
Isten SOHA SEHOL NEM NEVEZTE MAGÁT HÁROMSÁGNAK!!!
Továbbá
azt sem mondja sehol, hogy Isten támasztotta fel az Istent, hogy
Isten jobbjára ült az Isten, meg hogy Isten adta a
kinyilatkoztatást az Istennek (vö. Jel 1:1). Mert akkor a „te
Istened”-nek (Zsid 1:9) fordítva is működnie kellene, hiszen ha
(egylényegű) Isten mindkettő (személy), akkor egymás isteneinek
is kell lenniük, az isteni teljesség közös birtoklása alapján.
De hogy nem egymásnak istenei, hanem csak az Atya Istene a Fiúnak,
ezért nem is ülhetett az Isten mellé ugyanaz az Isten a Fiú
képében (csak más személyben). Nem beszélve róla, hogy ha Isten
eleve három személyű, akkor amikor melléje ült Krisztus, éppen
hány személyű volt? (Három biztosan nem lehetett, mert esetleg a
kétszemélyű Isten mellé ült a harmadik személy (a Fiú). Ezek
szerint Isten nem is mindig háromszemélyű, hanem csak akkor,
amikor ez fekszik a dogmának, de amikor azzal nem lehet összhangba
hozni, akkor nem háromszemélyű. Mint pl. akkor sem, amikor a 2.
személyt (Krisztust) Isten feltámasztotta. Nyilván a kétszemélyű
Isten támasztotta fel, mert egy önmagában háromszemélyű Isten
nem támaszthat fel még egy olyan különálló személyiséggel
bíró Istent, aki éppen halotti állapotban van. Ugyanígy, ha „az
egyedül igaz Isten” önmagában háromszemélyű, Akit meg kell
ismerni, hát még ezen felül ott van Jézus is, aki el lett küldve
(vö. Ján 17:3), így vagy négy személyt kell megismerni, vagy az
egyedül igaz Isten nem háromszemélyű Isten önmagában, (mint
ahogy ez igaz is), és ezzel összhangban nem is mondja Istennek azt,
akit az egyedül igaz Isten elküldött, hanem Jézus Krisztusnak,
aki nyilván nem az egyedül Igaz Isten, amiből csak egy van, és
Aki soha nem is született – a Fiúval ellentétben. Így a Fiúnak,
mint Istennek az Atyával való egylényegűsége (mesterséges
azonosítása) nem is támaszthatja alá az „egy Istenben három
személy” -féle buggyant elméjű teóriát. Ezzel összhangban
nem is nevezi sehol magasságos Istennek a Fiút, mivelhogy a
magasságos Isten egyedül az Atya! (vö. 1Móz 14:18-22; Mik 6:6;
Márk 5:7; Luk 1:32; 6:35; Csel 7:48; 16:17)
13.
Hogy az Ige lett
testté (vö. Ján 1:14; Zsid 10:10), és nem az Isten halt meg
értünk, hanem Istennek az egyszülött Fia, az Atya által létbe
bocsátott különálló személy, aki Vagyokként lépett fel, de
akit a Vagyok k ü l d ö t t (vö. 2Móz 3:14), mivelhogy aki a
Vagyok képviseletében lépett fel, az Isten orcájának angyala
volt, vagyis Krisztus maga, aki által a zsidóság a törvényt
kapta a Sínai hegyen, és aki előttük ment a pusztában. (vö.
Csel 7:30,38; Gal 3:19, 2Móz 23:20-21; Ézsa 63:9; 1Kor 10:4; 2Móz
17:6; 4Móz 20:8)
14.
Hogy Isten nem ember és nem is embernek fia,
mint Krisztus (vö. 4Móz 23:19), hanem a Fiú közbenjáró Isten és
emberek között (vö. 1Tim 2:5), de ha ugyanaz az Isten lenne, akkor
hogy lehetne közbenjáró, és hogyan lehetne általa Istenhez,
vagyis az Atyához járulni? Sehogy! (vö. Ján 14:6; Zsid 7:25; 1Pét
3:18) Ha pedig általa Istenhez jutunk, akkor nem úgy jutunk
Istenhez, hogy őhozzá (az egylényegű szentháromság Istenhez)
jutunk(?), és nem is őt (Jézust) imádva imádjuk (az egylényegű
szentháromság Istent), hanem az ő példája és tanítása szerint
imádjuk szellemben és igazságban Istent, az Atyát. (vö. Ján
4:21-24)
15.
Döntő momentum, hogy a proszküneó szó
kettős értelmű, hódolatot is jelent (vö. Jel 3:9), és imádatot
is (vö. Mát 4:10; Jel 19:10; 22:9), és mivel a proszkünétész
(imádók) kifejezést egyértelműen Jézus az Atyához kapcsolta
(vö. Ján 4:23), hogy az igazi imádók imádatának a célszemélye
az Atya, Aki szellem, és senkitől nem született, és abszolút
halhatatlan és egyedül Mindenható, Akinek az akaratából lett
minden (vö. Jel 4:11), ennélfogva (mivel Krisztus egyáltalán nem
azonos Ővele, hanem csupán bizonyos tulajdonságokban és dolgokban
egyenlő/egy, de abszolút mértékben nem egy, vagyis nem ugyanaz az
Isten) a Krisztussal kapcsolatban a proszküneó nem is fordítható
imádatnak, csupán hódolatnak (vö. Luk 24:52; Ján 9:38; Zsid
1:6). Hogy mégis annak fordítják, ez annak köszönhető, hogy a
fordítókat a szentháromság dogmája szerinti istenhit vezette,
vagyis eleve Istennek tartják a Fiút, az Atya Istenségével
azonosítják, mivel bedőltek annak az emberi (hitehagyott)
nézetnek, amely egyoldalú kritériumok alapján nevezi
egylényegűnek a Fiút, amin természetesen azt értenek, amit ők
akarnak, és úgy állítják be, ahogyan ők akarják.
Pál apostol
azt mondta, hogy hálát ad az ő Istenének a Jézus Krisztus által,
és nem azt, hogy hálát ad az ő Istenének, a Jézus Krisztusnak!
(vö. Róm 1:8) Imádnunk is azt kell, Akitől ered a teremtés, és
nem aki által! (vö. Jel 14:7; 1Kor 8:6)
Az egész
Jelenések könyvében végigkísérhető, hogy az imádatot az
Istennek az Atyának adják, és soha nem a Fiúnak, vagy a Fiúnak
is! (vö.
Jel. 4:9-11; 5:14; 7:11-12; 11:16-17; 19:4) Kizárólagos
imádata
követelmény. (2Móz 20:3); Rajta kívül senkit
sem lehet imádni, mert az imádatban nem
osztozik senkivel.
(2Móz 34:14; Luk 4:8)
Mivel
Isten imádata az Atyára
vonatkozik,
hiszen a ho
theosz imádatára vagyunk buzdítva
(vö. Jel. 19:10; 22:9; lásd m. 14:7), ezért a Fiú imádata
eltérés az isteni akarattól, vagyis engedetlenség (céltévesztés),
imádat tekintetében pedig bálványimádás
(hiszen
minden imádat az, aminek nem Jehova Isten a célpontja)! A Fiúnak
hódolat
jár,
és tisztelet,
(stb.), de nem imádat. (vö. Jel 5:13)
Az imádathoz kapcsolódik az ima
és az áldozatbemutatás, ebben is a Krisztus követés szerint az
Atyát kell megcéloznunk (vö. Máté 6:9; Róm 12:1; Ef 5:2; Zsid
7:27; 9:14; 13:15-16; 1Pét 2:5; Jel 5:8; 8:4), és nem Krisztushoz
imádkozunk, nem Krisztust imádjuk, és nem neki ajánljuk fel szent
áldozatainkat!
A zsidók ugyan az Atyát imádták,
de elfogadhatatlan módon tették ezt! (vö. Mát 15:9)
Az igazi imádat tehát a
Szentírás tanítása szerint a Jézus Krisztus általi Isten
imádat, az Atyának, a Jehova Istennek az imádata, és nem egy
önkényes egylényegűség szerint meghatározott, értelemmel nem
megragadható, misztikus „szentháromság-egy Isten”-nek az
imádata, amelyben a nem öröktől fogva lévő Fiúnak is imádatot
adnak, ami egyértelműen az egyedül igaz Istennek kijáró imádat
megosztása, tehát bálványimádás!!! Egyedül az Atya keresi az
imádóit, és nem a Fiú! (vö. Ján 4:23)
„Ezért,
szeretteim, kerüljétek a BÁLVÁNYIMÁDÁST!” (1Kor 10:14)
„Gyermekeim,
őrizkedjetek a BÁLVÁNYOKTÓL!” (1Ján 5:21)
„Vagy
nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten
országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem BÁLVÁNYIMÁDÓK,
sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem
tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem
harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.” (1Kor
6:9-10)
„Kívül
maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a
BÁLVÁNYIMÁDÓK, és mindenki, aki szereti és cselekszi a
hazugságot!” (Jel 22:15)
Végezetül, ha a Fiú valóban és
szó szerint egyenlő és azonos lenne Istennel, ugyanakkor pedig a
hűséges kitartásának, áldozati halálának és megdicsőítésének
jutalmaként a végső pozíciója az Istennek való alávetettség
lenne, tehát hogy jutalmul alávettetik annak (vö. 1Kor 15:28),
Akivel valamikor alávetetlen viszonyban volt – nos ez teljesen
nonszensz. Akik ezt állítják (a háromsághívők) minden
csűrés-csavarásra képesek, csakhogy utólagosan igazolást
keressenek elméletükre, amely egyébként sehol nem szerepel a
Szentírásban. No de az sem, hogy az ilyen báránybőrbe bújt
hamis tanítók jutalma az üdvösség és az örök élet lenne.
Hanem éppen ellenkezőleg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése