Baptisták a szentháromság ellen

NÉPSZERŰ TEOLÓGIA – IRTA: UDVARNOKI ANDRÁS (Kiadja: A MAGYARORSZÁGI BAPTISTA GYÜLEKEZETEK SZÖVETSÉGÉNEK IRODALMI BIZOTTSÁGA – BUDAPEST, 1921. Ára: 15 KORONA

(Mellékeljük dr. Herm. Alberts cikkét a Szentháromságról, mely 1906-ban jelent meg a „Hilfsbote” januári számában. Talán nem lesz haszon nélkül az ő fejtegetéseinek az átolvasása sem.)

SZENTHÁROMSÁG. (Irta: Dr. H. Alberts.)

A Szentlélek lényege iránti kérdésre hívő theológusok a következő feleletet adják: „A Szentlélek a Szentháromságnak harmadik személye”. Még oly férfiak is, mint Firmay, Gordon, Murray, Torrey szintén egyetértenek ezzel és a hívők nagy része is azon a véleményen van, hogy ez magától értetődő tana a szentírásnak. Talán közülünk is legtöbbet annyira körülvett a dogmatikai álom, az egyházi ének, forma és jelkép, hogy minden komolysággal a Szentháromságot tartjuk a keresztyén hit tulajdonképpeni jellemvonásának. 

Ámde a Bibliában egyetlen-egyszer sem találjuk, hogy a Szentlélek a Szentháromságnak harmadik személye volna, még csak nem is sejteti velünk azt, hogy az Isten háromság, hanem – övé legyen érte minden tisztelet – mind az ó-, mind az újszövetségi szentírás megegyezik abban a mondásban: „Az Úr, a mi Istenünk egy Úr”. V.Móz.6:4; Márk 12:29; Róma 3:30. Háromság, háromféleség, háromszemély az Istenben, első, második és harmadik személye Istennek, mind biblián kívüli nevek és az igazságtól eltérő egyházak által kitalált jelzések. „A háromság tana az első dogma, melyet az egyház teljes öntudatossággal hozott forgalomba azon terjedelmes hitviták alapján, melyek az első három évszázadot betöltötték”. (Dr. H.Schmidth, Herz. Real. Encikl. 16. kötet.)

Teljesen igaz. A háromság dogmájában tudva tért el az egyház az apostolok tudományától. Azt tette, amitől János ap. oly komoly szándékkal intett: Aki félrelép és nem marad meg Krisztus tudománya mellett, Istene annak egynek sincs. Aki megmarad a Krisztus tudománya mellett, mind az Atya, mind a Fiú az övé”. (Ján.II.lev.9.v.) Csak az apostolok társaságában van társaságunk az Atyával és a Fiúval, (Ján.I.lev.1:3.) Mert az apostolok voltak az Úrtól kirendelt hirdetői és magyarázói az evangéliumnak. Senkinek sincs jogában más hittételeket felállítani, azonkívül melyeket az apostolok felállítottak s az apostolok nem ismernek háromságot. Senki sincs felhatalmazva Istennek olyan nevet adni, amilyent ő ki nem jelentett. Ő pedig soha nem nevezte magát háromságnak.

A név, melyben Isten magát tudtul adta az Izráelnek, az a szent név volt, mely csak négy betűből állt, t.i. EJHE. A héber imperfektum a többek között „egy ismételten megtörténtet vagy még minden időkoron át tartót” is jelent (Genesius, héb. gram.) és így nemcsak azt jelentheti, hogy „Ő van”, hanem azt is, hogy „volt” és „lesz”.

Isten az ő nevének ezen jelentőségét Mózesnek kifejtette; „Mondá Isten Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. S monda: Így szólj Izráel fiaihoz: Ejhe küldött engem hozzátok”. (II.Móz. 3:14) Az Izr. Magy. Irod. Társ. kiadványa szerint. Mózesnek természetesen a harmadik személyben kellett e szót átadnia: Ejhe „Ő van, volt és lesz”. Mialatt Isten magának ezt a nevet adta, azt is kijelentette, hogy az ő tulajdonképpeni lénye az emberek előtt elrejtett dolog, hogy Ő hozzáférhetetlen világosságban lakik s az emberek fiai előtt felfoghatatlan. 

Csak azt az egyet kell róla tudniuk, hogy Ő van, volt és lesz, míg majd eljő a fia, ki Őt, mint az Atyját és a mi Atyánkat is hirdetni fogja. (Ján. 1:18). A mennyei jelenéseket látó János, ki a héberben jártas volt, az Ejhe nevét így értette és fordította le: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr, aki van, aki volt és aki lesz (ÉRLÓMENOS) A Mindenható”. (Jel. 1:8) Az Atyát kell érteni itt, nem a Fiút, ami a negyedik versből lesz világos, ahol „aki vagyon, aki vala és aki lenni fog (ERGHÓMENOS=lenni fog s nem eljövend, mint ezt Károlyi fordította) megkülönböztetik a Jézus Krisztustól. Ezenkívül még más isteni név is kijelentetett nekünk, t.i. a „Mindenható”, „Seregeknek Ura”, „Egyeduralkodó”, de mindezek felett a legbecsesebb név ez: „Jézus Atyja”, mely név alatt Őt mi, újszövetség gyermekei imádhatjuk és imádjuk

Aki Istennek új, ember által kigondolt nevet ád, az vétkezik Isten nevének szentsége ellen. Mindig átszúrja szívemet, valahányszor egy hívő gyülekezetben a szentháromsághoz imádkoznak vagy róla énekelnek. (Ez a németeknél szokásos). Bár egyszerű testvérek ezt nem teszik, kik az ő hitüket a bibliából vették, hanem leginkább teológusok azok, kik az ő egyházi bölcsességükben, talán felületes kiképzettségüknél fogva így imádkoznak. Nagyon jól tudom, hogy azok a testvérek, akik a háromságról beszélnek, az Isten Fiáért buzognak; nem akarják, hogy a Fiúnak isteni lény és istentisztelet ne tulajdoníttassék. De ez a buzgóság tudatlanságból történik. Jézus Krisztusnak nincs szüksége az elbukott teológia támaszaira; az ő istensége oly világos bibliai tan, amely ép úgy elvitázhatatlan, mint a biblia igazsága.

De mégis állítani akarod talán, hogy a bibliában van szó a három egy Istenről, ha szó szerint nem is, de értelmileg mégiscsak benne van, mert különben hogy fejezhetnénk ki másként az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek egymáshoz való viszonyát. Erre azt felelem: Ki mondja azt, hogy a viszony másként fejeztessék ki, mint azt a Szentírás teszi? Nem annyit jelent-e ez, mint belekeverni emberi bölcsességet az isteni dolgokba? Az isteni kijelentést emberi bölcselkedéssel kiegészíteni? 

Ha már ezt az egyházi Atyák megtették, hát szolgáljon ez nekünk óvás gyanánt, mert a háromságnak ez a filozófiája nem hozott jó gyümölcsöt. Hagyjuk hát úgy, amint írva van, Atya, Fiú és Szentlélek és mondjuk ezeknek a viszonyáról azt, amit az írás mond és azon túl ne menjünk. Nagy kár ránk nézve, ha Krisztus tanát egész teljességében fel nem foghatjuk, de még rosszabb, ha azt emberi bölcselkedéssel megnagyítjuk, mint ahogy ezt az egyház tette, ezáltal elveszítjük az Istent. Nagy bűn a Mindenhatót, az ő egyszülött Fiát és az ő Szentlelkét a mi véges elménk logikája alá vonni és fogalmilag meghatározni akarni.

Már e szó is „istenfogalom”, mellyel a theológusok dolgoznak, a romlás jele. Isten nem fogalom. Mert amiről nekem fogalmam van, azt felfoghatom, ámde Isten felfoghatatlan mind a kéz, mind az ész előtt. Isten: isten; ő csak önmagával hasonlítható össze és magához mérten nevezhető meg…

De hiszen e mondás: „Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevében”, az Úr Jézustól ered! Nem tanítja-e ez világosan a három isteni lény személyiségét, mivel mindegyiknek külön neve van? Igen, ha három névről van szó, Atya, Fiú és Szentlélekkel nevezve és e név Jézus. Az Atya neve „Jézus Atyja” (Róma 15:6; II.Kor. 1:3; 11:31; Efézus 1:3; I. Péter 1:3). A Fiú neve „Jézus” és a Szentlélek neve „Jézus lelke” (Ap. csel. 16:7). Jézus az a név, melyet Isten az ő fiának meghatározott. Hogy az apostolok e szavakkal csak az egy Jézus nevét értették, van elég és kétségtelen bizonyítékunk rá a bibliában, miről későbben szólni fogunk. 

Jézus neve az a név, melyet Isten maga határozott meg az ő fiának. Jézus, a héber „Jehosua” szóból származik a görög megrövidített Jesous. Jehosua annyit jelent, mint „Jahve megment”. Isten a mentés, Isten a segítség, Isten segíts. Jézus volt, az ő nevének jelentősége szerint, az Isten szabadítója, ki megállott a bűnből való szabadításban. Jézus megjelenése előtt is ott volt már egyéb tekintetben Isten népe számára a segítség, de bűnből való szabadulás a testté lett ige és az emberré lett Jézus előtt még nem volt. „És szül fiat, kinek nevét nevezik Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből”. (Máté 1:21). A bűntől való megváltás pedig akkor fejeztetett be, mikor Jézus meghalt, feltámadott és megdicsőíttetett.

És erre való tekintettel adatott neki a Jézus név. „Ki megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért Isten is őtet felmagasztalá és adá néki oly nevet, mely minden névnek felette vagyon, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieknek, földieknek és földalattiaknak térdei; és minden nyelv vallja meg, hogy Úr a Jézus Krisztus az Atya Isten dicsősége”. (Fil.2:8-9) A hívők között legelterjedtebb megjelzés Pál szerint, hogy: „Minden valaki segítségül hívja a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevét”, és n e m a h á r o m e g y s é g e t. Akik az Úrnak nevét segítségül hívák, azok voltak, kiket egykor Saulus üldözött és megkötözni akart. (Ap. csel. 9:14). Minden, valaki segítségül hívja az Úrnak nevét, megtartatik. (Róma 10:13). „Mert nincsen másban üdvösség és nem is adatott ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk”. (Csel. 4:12) 

Mivel Isten adta a Fiúnak e nevet: Jézus, azért imádkozott így: „Szent Atyám, tartsd meg a te nevedben azokat, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. (Ján. 17:11) Az volt az Isten Fiának nagy kívánsága, életének utolsó éjjelén, hogy tanítványai maradjanak meg ebben a Jézus névben. Egyedül ebben a névben legyenek egyek, n e m a h á r o m s á g n e v é b e n. Oly fontos volt az János előtt is, hogy a Jézus nevének megvallását az igaz keresztyénség jeléül tekintette. Amely lélek nem vallja Jézust, nincsen Istentől, az a Lélek az antikrisztusé. (Ján. I. 1. 4:3.) S mégis mennyire nem ismeri még a keresztyénség az antikrisztusnak ama lényegét! A feltámadt Jézus az ő misszió-rendeletében szintén n e m h á r o m nevet vagy személyt jelölt ki megmentésünkül, hanem csak egyet, a Jézusét. Ha mi Jézusban vagyunk, akkor bírjuk Jézus Atyját, az Atya Fiát és Jézus szellemét.

E misszióparancsolaton kívül még három helyen említtetik meg az Atya, Fiú és Szentlélek együttesen. ’Ti pedig szerelmesim, a ti szentséges hiteteken továbbépülvén magatokat, a Szentlélek által könyörögvén, magatokat az Isten szeretetében tartsátok meg, várván a mi Urunk Jézus Krisztus irgalmát az örök életre.” (Jud. 20,21.) Itt azonban világos, hogy a Szentlélek által könyörögni n e m a h á r o m s á g e g y i k s z e m é l y é r ő l lehet szó. 

Valamint búcsúzó üdvözletében sem: „Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme és az Istennek szeretete és a Szentléleknek közössége legyen mindnyájatokkal.” (II.Kor. 13:13.) A Szentlélek közössége úgy jön létre, hogy mindnyájan részesülünk a szellemben, mindnyájan megtelünk az isteni fuvallattal, az Istennek erejével. Egy h a r m a d i k s z e m é l y r ő l i t t n i n c s e n s z ó. Ha a Szentszellem külön személy volna, akkor nem üdvözölhette volna a kisázsiai hét gyülekezetet így: „Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, aki volt és aki jő, és a hét lélektől (szellem), melyek az ő királyi széke előtt vannak; és a Jézus Krisztustól, ki hű bizonyságtevő.” (Jel. 1:4.5). Itt is szó van az Atyáról, Fiúról és a Szentlélekről, csakhogy a lélek itt hét lélekből áll, nyilván a lélek teljességének megjelzésére, s minthogy a jelenésekben az a jelentősége a hét számnak, így a hétszeres lélek bizonyára nem egy személy.

Ebből látható tehát, hogy a katholikus egyház háromságtana az írásban nem található. Ez a tan a görög bölcselet alkalmazása által jött létre az Atya és Fiú közötti viszony meghatározása céljából. Meg akarták a viszonyt határozni és alakilag mindenkorra megállapítani. Ami azonban nehézségekbe ütközött, mert az egyáltalán nehéz dolog. „Ebből a nehéz dologból keletkezett aztán a II. és III. század teológiája – mint a hellén szellem nagy és utolsó terméke.” A hívők gyülekezete mindaddig nem hasonlít az apostoli gyülekezetekhez, míg a hellén szellem e nagy eredményétől el nem fordul és az Isten szellemének létrehozatalához, mely az apostolokban volt, vissza nem tér. Nem szükség tehát a háromegység körül létrejött viták főbb vezéreire, mint egy Sabellius, Samozatai Pál, Arius, Athanasius stb. térnünk, vagy a vitának eme vezérlő szavaira: „lényegegyenlőség, lényeghasonlat” stb. 

Csak magát az alakiságot említjük meg, mely Athanásius által teljes győzelemre jutott, abban a formában, melyben azt a csodatévő Gregorianus egy álom következtében kb. 200 évben először megírt. Látta ugyanis álmában János apostolt és legszentebb szűz Máriát és hallotta, amint ezek a háromság titkáról beszélgettek. Gregorius azonnal leírta az eredményt, amely Expositio fidei (hitmagyarázat) néven ismeretes és így hangzik: „Van egy tökéletes háromság a dicsőségben, örökkévalóságban és uralkodásban minden megosztás és elidegenedés nélkül. Nincs teremtettség vagy alárendeltség a háromban, sem hozzáadás, amely valamikor nem lett volna vagy később tétetett volna hozzá. Sohasem szűkölködött az Atya a Fiú nélkül vagy a fiú a Szentlélek nélkül, hanem változatlanul ugyanaz a háromság mindenkor.”

Hogy az ehhez hasonló Athanasiusi tétel általános érvényre jutott, az nem a Szentlélek vezérlete folytán történt, hanem Constantinus császár akaratából. Hogy az egyházat megszaggató viták megszünjenek, egybehívta Constantinus a niceai zsinatot 325-ben. Ezen több, mint 300 püspök jelent meg egy egész sereg pap kíséretében állami költségen. Páratlan zsinat volt ez a maga nemében! Ott ültek a martirok csonkított tagjaikkal, a híres szentek, kikről csodatetteket regéltek. Egyszerű gyülekezeti tagok nem voltak jelen, mert a papság elkülönítése a néptől államilag el volt ismerve. Mély csendben ült a méltóságos gyülekezet, várva a még pogány császár megérkezését.

Végre megnyílt az ajtó, a császári gárdatisztek bevonultak, jelentvén a császár megérkezését, mire mindnyájan felálltak helyeikről. Constantinus bíborba öltözve, a sok aranytól és drágakőtől csillogó koronával a fején, elfoglalta trónját. S így ő tartotta meg az első teológiai beszédet latin nyelven és ő volt a zsinat valóságos vezetője, nem a Szentlélek. Az egység a császár kívánsága szerint meg-lett. A püspökök, kettő kivételével, mind aláírták az athanasiusi tételt, mely szerint a lényegegyenlőséget a lényeghasonlatossággal szemben elfogadták.

Nagy örömet szerzett ez látszólag a keresztényeknek, mert hogy az Atya a Fiúval lényegében egyenlő, az mindenki előtt magától értetődő, aki imájában a Fiúnak nevét segítségül hívja, mint az Atyáét. Ezen a zsinaton elfogadták azt is, hogy a Fiú időn kívül álló és időben kezdet nélküli, az írás nézete szerint, mivel Isten a Fiú által teremtette meg először a világ idejét (Zsid. 1,2), úgy a Fiú nem állhat a világ idejében és minthogy a Fiú az Atyánál volt, mielőtt e világ lenne, eszerint ő nem tartozhatik a világhoz. Ki az idők előtt vala, az nem tartozhatik az időhöz, arra nem lehet alkalmazni az előtte vagy utána szót. Ámde Arius azt tette, amikor tanította, hogy a Fiú nem létezett születése előtt és volt idő, amikor Ő nem volt. Evvel a Fiút időbeli lénnyé, időbeli eredetűvé tette. Holott a fiú eredete az Atyából, az Istenből való Ige, ismerőképességünk előtt titok.

Bármilyen örvendetes legyen is a niceai szimbólum magyarázata, mégsem más az, mint az Írástól való eltérés szimbóluma. És pedig azért, mert ez a szimbólum az Írás fölé helyeztetett és minden más igazságot ez után formuláltak. Így az ősök hittételei még mindig nagyobbak az Isten igéinél. A Fiú az Istennel lényegében egyenlő. Minthogy pedig Isten lényege előttünk ismeretlen, az ő lényegét a Fiú lényegén ismerjük fel. „Aki engem lát, látja az Atyát”, (Ján.14:9) mondja a Fiú. 

 A niceai formuláció következménye pedig az, hogy az istenfogalmat bölcseletileg megállapították és ezen istenfogalom szerint a Fiút értették, minek következtében nem ismerhették meg sem a Fiút, sem az Atyát. Minthogy pedig mind a Fiú, mind az Atya fogalomra nézve eredetileg a lényeg oka önmagában van, azonképen kell, hogy a Lélek és Fiú lényegoka önmagában legyen, mivelhogy lényegében egyenlők. Így aztán a háromság három lényege minden alárendeltség nélkül hasonló fenségű és dicsőségű.

A Fiú lényegegyenlősége azonban az írás szerinti nem eredeti, hanem kölcsönzött. „Kijöttem az Atyától” (Ján. 16,28). És ez az igazság fontos és Istenünk szeret bennünket, ha ezt elfogadjuk. Mert az Atya szeret titeket, mivel ti is szerettek engemet és elhittétek, hogy én istentől jöttem ki. A Fiúnak van élete önmagában, önmagában álló isteni élet, amely önmagán kívül semmiféle föltételtől nem függ, mint ahogy az más teremtménynél van. „Mert miképen az Atyának van élete önmagában, azonképen adta a Fiúnak is, hogy legyen élete önmagában” (Ján.5,26). 

A Fiúnak teljes hatalma van minden testen, de ezen hatalom neki adatott, (Ján.17,2). Az Úr Jézus szavai teremtő erővel bírtak, lélek és élet voltak, de az Atya adta neki azokat. „Mert amely beszédeket reám bíztál, nekik adtam (17,8). A Fiúnak isteni dicsősége volt és mégis úgy nyilatkozik: „Hogy lássák amaz én dicsőségemet, melyet nekem adtál, mert szerettél engemet a világ fundamentumának felvettetése előtt” (Ján 17,14).

 A Fiú az Atyával lényegében egyenlő, mert Ő tőle ment ki. „Mert mind aki megszentel, mind akik megszenteltetnek egy természetből valók, melyre nézve nem szégyelli azokat atyjafiainak hívni.” (Zsid.2,11). Mindazonáltal nékünk egy Istenünk van, amaz Atya, akitől mindenek, mi is abban vagyunk és egy Urunk, a Jézus Krisztus, ki által mindenek vagynak, mi is ő általa” (1.Kor.8,6). Amiképen a Fiú az Atyától származik, azonképen ő annak alárendeltje”.

(Megjelent mint cikk a „Hilfsbote” 1906 januári számában.)