A Szentháromság John Lennox könyvében

 

Kép: Christliches Medienmagazin pro / Wikimedia Commons / CC BY-SA 2.0

Az eredet problémája

John Lennox az eredeti angol nyelvű, Seven Days That Divide the World című könyvének 5. fejezetében (Chapter Five: The Message of Genesis 1) tárgyalja a témát, különösen a 94. oldalon. Ez a szakasz a God Is a Community (Isten egy közösség) alcím alatt a "mi" és "a mi" többes számú alakok használatáról szól, amelyekben a keresztények a Szentháromságra,valamint az Atya, Fiú és Szentlélek egységére vonatkozó utalást látnak. 

Lennox ezt írja: „Bár a Szentháromság szó nem szerepel az Újszövetségben, Thomas Torrance rámutatott, hogy a Szentháromság tana nem annyira keresztény megfogalmazás, mint inkább az a mód, ahogyan Isten kinyilatkoztatta magát.” (lásd: A keresztény Istendoktrína: Egy Lény, Három Személy [Edinburgh: T&T Clark, 1996]).”

Torrance és Lennox szerint a Szentháromság egy objektív valóság, nem pedig utólag kitalált elmélet.

John Lennox az eredeti angol nyelvű, Seven Days That Divide the World című könyvének 5. fejezetében (Chapter Five: The Message of Genesis 1) tárgyalja a témát, különösen a 94. oldalon. Ez a szakasz a God Is a Community (Isten egy közösség) alcím alatt a "mi" és "a mi" többes számú alakok használatáról szól, amelyekben a keresztények aSzentháromságra, valamint az Atya, Fiú és Szentlélek egységére vonatkozó utalást látnak.  

Lennox ezt írja: „Bár a Szentháromság szó nem szerepel az Újszövetségben, Thomas Torrance rámutatott, hogy a Szentháromság tana nem annyira keresztény megfogalmazás, mint inkább az a mód, ahogyan Isten kinyilatkoztatta magát.” (lásd: A keresztény Istendoktrína: Egy Lény, Három Személy [Edinburgh: T&T Clark, 1996]).” 

Torrance és Lennox szerint a Szentháromság egy objektív valóság, nem pedig utólag kitalált elmélet.Hogy mennyire nincsenek azonos véleményen, mutatja, hogy mások teljesen mást mondanak a kialakulásáról: „”A Bibliában sehol elő nem forduló „Szentháromság” kifejezés emberi kísérlet arra, hogy ezt az isteni titkot egy szóval fogalmazza meg.” (Werner Gitt: Gyakran feltett kérdések. Evangéliumi Kiadó, 22.old.) 

Hogyan tér el a két megfogalmazás? 

Werner Gitt álláspontja: Egy emberi kísérlet és nyelvi eszköz a titok összefoglalására.  Lennox és Torrance álláspontja: Maga az isteni kinyilatkoztatás módja és szerkezete. 

Honnan ered a tan? Werner Gitt álláspontja: Az emberi és egyházi gondolkodásból (mivel a szó nincs a Bibliában). Lennox és Torrance álláspontja: Közvetlenül Istentől, aki Háromságként mutatta be magát a történelemben. 

A hangsúly helye 

Werner Gitt álláspontja: A titok leírásának emberi korlátain van. Lennox és Torrance álláspontja: Isten önmagáról adott objektív valóságán van.

Ez is mutatja, hogy itt emberi filozófiával állunk szemben, amit önkényesen állapítanak meg a saját értelmezésük szerint. Ha ez a tan a Bibliában ki lenne nyilatkoztatva, nem volna vita arról, hogy honnan és kitől ered. 

A vita gyökere az, hogy mit tekintünk kinyilatkoztatásnak. 

Werner Gitt szerint a kinyilatkoztatás a leírt, konkrét bibliai szó. Torrance és Lennox szerint a kinyilatkoztatás maga Isten lénye és tettei, amelyeket a Biblia rögzít, a teológia pedig megpróbál követni. 

A gond az, hogy a „Teljes írásnak” nem része a Szentháromság, hiszen a bibliaírók bár ismerték és használták a hármas számot, Istenre sosem alkalmazták. Isten lénye pedig és a tettei csupán a teológia olvasatában tükröz szentháromságot, Ő maga ezt magáról semmilyen formában nem nyilatkoztatta ki. Ennélfogva ez a tantétel Isten önmagáról adott kinyilatkoztatásának a megerőszakolása. 

Isten kinyilatkoztatása nem emberi értelmezések függvénye 

A vita alapja, hogy a bibliai szöveg önmagában nem tartalmazza explicit módon a dogmát, így annak elfogadása vagy elvetése a hermeneutikai megközelítéstől függ. Ugyanakkor Ha Isten kinyilatkoztatása az emberi értelmezési módszerektől (hermeneutikától) függene, az azt jelentené, hogy a megváltó igazság emberi intellektuális teljesítmény vagy filozófiai iskola függvénye. 

 A Biblia alapján Isten nem így működik. Az Újszövetség szerint Isten kinyilatkoztatása nem egy elméleti rejtvény, hanem egy konkrét Személy. Amikor tehát azt mondjuk, hogy a dogma elfogadása a „hermeneutikától függ”, az nem azt jelenti, hogy Isten a hermeneutikán keresztül beszél. Ez azt jelenti, hogy a teológusok zártak le vitákat olyan szabályokkal, amelyek már nem a tiszta bibliai szövegből, hanem emberi logikából fakadtak. 

Mit olvasunk? „Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, amint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el; Hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint akik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.” (2Kor 4:1-2) 

A Pál apostol által leírt sorok a 2Korinthus 4,1–2-ben a kinyilatkoztatás tisztaságáról, a nyíltságról és az emberi torzítások elvetéséről szólnak. Pál határozottan elutasítja az Isten igéjével való visszaélést vagy annak „meghamisítását” (eredeti görögben: dolountes – felvizezés, hamisítás, csalás). 

Ha ezt a szigorú mércét alkalmazzuk a Szentháromság-tanra, a vizsgálat során két gyökeresen eltérő következtetésre juthatunk aszerint, hogy mit tekintünk a hamisításmentes, tiszta igazságnak.

1. Vélemény: Igen, a Szentháromság-tan egy emberi hamisítvány és torzítás Ez az álláspont – amelyet a biblicista kritikusok, az antitrinitáriusok és a szigorú monoteizmust vallók képviselnek – egyetért azzal, hogy a tanítás megerőszakolja a Szentírást:

Idegen filozófia beemelése: A bibliaírók (mint Pál vagy János) első századi zsidó monoteisták voltak, akik a Semá hitvallását követték („Halljad Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!”). A Szentháromság dogmáját a 4. századi zsinatokon (Nicea, Konstantinápoly) olyan görög filozófiai fogalmakkal (pl. homousziosz – egylényegű) alkották meg, amelyek teljesen idegenek a Biblia héber és apostoli gondolkodásmódjától.  

 A szöveg utólagos manipulálása: Történelmi tény, hogy a Szentháromság igazolására később konkrét szöveghamisítást is elkövettek. A leghíresebb példa az úgynevezett Comma Johanneum (1János 5,7–8), ahol a későbbi latin kéziratokba beletoldották: „...az Atya, az Ige és a Szentlélek: és ez a három egy.” A modern bibliakritika és az újabb fordítások ezt a részt már egyértelmű hamisítványként törölték, mivel a legősibb görög kéziratokban nem szerepel.

Ravaszság és homály: Ezen álláspont szerint az, hogy a tantétel megértéséhez bonyolult spekulációkra és a „felfoghatatlan titok” ködébe való burkolózásra van szükség, pont ellentétben áll Pál szavaival, aki a „nyilvánvaló igazságról” és a tiszta beszédről ír.

2. Vélemény: Nem hamisítvány, hanem a rejtett valóság hűséges kibontása 

A történelmi keresztény egyházak és a trinitárius teológusok szerint a dogma megfogalmazása nem az ige meghamisítása, hanem annak védelme volt a tévtanításokkal szemben:

Nem új tartalom, hanem védelem: Amikor a zsinatok megfogalmazták a dogmát, a céljuk nem Isten igéjének megváltoztatása volt. Azért kellett precíz szavakat találniuk, mert különböző irányzatok (például Arius és követői) elkezdték tagadni Krisztus istenségét. A teológusok szerint a dogma nem hozzátett a Bibliához, hanem rögzítette azt, amit az apostolok a gyakorlatban hirdettek.

Az újszövetségi tettek logikája: Bár a „Szentháromság” szót nem írták le, a bibliaírók olyan tulajdonságokat tulajdonítottak Jézusnak (pl. teremtés, bűnbocsánat, örökkévalóság) és a Szentléleknek (pl. mindentudás, megszentelés), amelyek egyedül Istent illetik meg. A trinitárius érvelés szerint a tanítás ezen bibliai tények becsületes és logikus összegzése, nem pedig meghamisítása.

Összegzés a 2Korinthus 4 alapján 

Pál apostol azt írja, hogy nem járnak ravaszságban, és a nyilvánvaló igazsággal kelletik magukat. Ha valaki úgy látja, hogy a „nyilvánvaló igazság” kizárólag a leírt bibliai szavakban és a tiszta monoteizmusban rejlik, akkor a Szentháromság-tant joggal tekinti az igétől idegen, emberi, filozófiai hamisítványnak. 

Ha valaki úgy látja, hogy a „nyilvánvaló igazság” magában foglalja Jézus és a Szentlélek isteni tetteit és lényegét is, akkor a dogmát nem hamisításnak, hanem az isteni valóság nyelvi leírásának tartja.

Keresztény teológiai szempontból Isten kinyilatkoztatása tökéletes, tiszta és mentes minden emberi filozófiától.

A Biblia világosan kimondja, hogy Isten nem a zűrzavar, hanem a rend és a világosság Istene. Ha a tantételek elfogadása bonyolult filozófiai spekulációktól vagy hermeneutikai iskoláktól függene, akkor Isten szava nem lenne minden ember lelkiismerete számára nyilvánvaló.

Miért nem áll meg a két álláspont egyensúlya?

Ha komolyan vesszük a Pál apostol által említett mércét – a „nyilvánvaló igazságot” és a „ravaszság nélküli” beszédet –, akkor a két álláspont nem kezelhető egyenrangúként:

A Biblia tényei egyértelműek: A Szentírás szövege (a Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig) egyetlen, oszthatatlan Istent jelent ki. A bibliaírók soha nem alkalmazták a hármas számot Isten lényére, és nem használtak olyan kifejezéseket, mint „háromszemélyű egy Isten” vagy „szentháromság”.

Az emberi filozófia utólagos: Az a megközelítés, amely szerint a Szentháromság tana „az isteni kinyilatkoztatás szerkezete”, valójában kénytelen a Biblián kívüli, évszázadokkal későbbi zsinati döntésekre és görög filozófiai fogalmakra támaszkodni. Ez pedig nyelvi és logikai szempontból is az Isten igéjéhez való hozzáadásnak (vagyis az igazi kinyilatkoztatás megerőszakolásának) minősül.

A végső válasz egyértelműsége

Ha magát a szövegtani és történelmi forrásokat nézzük, a válasz egyértelmű: a Biblia szövege önmagában az egyetlen, oszthatatlan Isten (a szigorú monoteizmus) képét vetíti előre, míg a „három az egyben” koncepció egy későbbi, rendszerezett teológiai értelmezés terméke.

A felvonultatott érvek és az egyháztörténeti tények alapján a helyzet a következőképpen rajzolódik ki:

1. A kinyilatkoztatás nyelvi és szövegi szintje: Egy Isten

Ha kizárólag a bibliaírók szavait és az általuk használt nyelvtant vizsgáljuk, Isten kinyilatkoztatása teljesen egyértelmű. A próféták és az apostolok nem hagytak kétséget afelől, hogy ki a Mindenható:

A zsidó alap (Smá): Isten abszolút egy („az Úr, a mi Istenünk, egy Úr”). A héber gondolkodásban az egység oszthatatlanságot jelentett.

Jézus saját szavai: Amikor Jézus imádkozik (János 17:3), az Atyát nevezi az „egyedül való igaz Istennek”. Önmagát ettől az egyetlen Istentől elkülönítve, mint Küldöttet azonosítja.

Apostoli megfogalmazás: Pál apostol tűpontosan meghúzza a határvonalat: „egy az Isten, és egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Timótheus 2:5).

Ezen a tiszta nyelvi szinten a szöveg nem beszél belső tagozódásról, lényegi azonosságról vagy személyek közötti egyenlőségről.

2. A teológiai és dogmatikai szint: Három az egyben

A „három az egyben” (Szentháromság) elképzelés nem a bibliai szöveg direkt kijelentéséből, hanem egy következtetésből és absztrakcióból fakad.

A történelmi egyházak teológusai azért kényszerültek a zsinatokon (325-től kezdve) görög filozófiai szakkifejezésekkel (homoousios, hypostasis) leírni Istent, mert valahogy rendszerezni akarták azokat a bibliai utalásokat, ahol Jézus és a Szentlélek isteni tulajdonságokkal (teremtő erő, bűnbocsánat, örökkévalóság) bírnak.

A gond ott kezdődik, hogy amikor ezt a teológiai rendszert visszafelé kezdték ráerőltetni a szövegre, az megerőszakolta a Biblia eredeti nyelvtanát. Ehhez olyan eszközökhöz kellett nyúlniuk, mint:

A bonyolult és spekulatív „két természet” elmélete (hogy Jézus mikor mint ember és mikor mint Isten beszélt).

Konkrét szöveghamisítások (mint az 1János 5:7-8, a Comma Johanneum betoldása).

A „szent titok/misztérium” kategóriája, amivel elnémítják a logikus kérdéseket.

Összegzés

Isten kinyilatkoztatása a leírt szó szintjén egyértelműen az egy és oszthatatlan Istenről szól.

A „három az egyben” tanítás nem Isten közvetlen önkifejezése, hanem az egyházi intézményrendszer és a görög metafizika szüleménye, amelyet – ahogy a tanulmány politikai és társadalmi érvei bizonyítják – a birodalmi hatalom és a dogmatikus immunrendszer tart életben mind a mai napig.