A szentháromság dogmája szerint Jézus Krisztus ugyanolyan valóságos Isten volt, mint az Atya, s mint valóságos Isten halhatatlan is. Ezen alapszik Jézus egylényegűsége (latinul: homousios – még a vulgáta fordítás sem tartalmazza, nem hogy az eredeti görög szöveg!), hiszen Istenről azt olvassuk, hogy Ő halhatatlan. (vö. 1Tim 1:17) Látszólag ellene mond ennek az a tény, hogy Jézus Krisztus életét áldozta az emberiségért, mint Istennek a Fia, ebből kifolyólag nem lehetett halhatatlan, és Istennel egylényegű sem.
Ezt az ellentmondást a háromsághit úgy próbálja feloldani, hogy azt állítja, Jézus csupán emberként volt halandó, de Istenként nem. És mivel feltámadása utáni időszakra vonatkoztatva van kijelentve, hogy többé meg nem hal (vö. Róma 6:9), ezt úgy értik, hogy emberként támadt fel a halálból és emberként nyerte el a halhatatlanságot.
Első hallásra hihetőnek is tűnik ez a gondolatmenet. Van azonban itt egy alapvető probléma: Jézus Krisztusnak az ember(ként)i életét Isten nem tehette halhatatlanná, hiszen pontosan az emberi életét áldozta fel, és ezzel az áldozattal járult Isten színe elé. (vö. Zsid 7:27)
Jézus Krisztus áldozata egy tökéletes emberi élet volt, amit Isten elfogadott. Ennélfogva ugyanazt az emberi életét nem adhatta vissza neki halhatatlan formában. Mert ha ez igaz lenne, akkor egyrészt Isten visszaadta volna Krisztusnak a saját áldozatát, másrészt meg ez esetben Krisztusnak emberként kellett volna feltámadnia a halálból. Hogy ez mennyire nem így van, erre bibliai bizonyíték több igehely is, amelyek szerint Isten megadta Jézusnak, hogy halála után látható formában jelenjen meg a tanítványoknak. /„de harmadnap feltámasztotta az Isten, és látható alakban megmutatta," Csel 10:40, katolikus ford./ Ha emberként támadt volna fel Jézus, akkor evidens, hogy nem kellett volna megadnia Istennek, hogy látható formában jelenjen meg.
Ezek szerint Jézus Krisztus dicsőséges szellemi testben támadt fel, mégpedig ugyanolyan szellemi testben, amelyben földre jövetele előtt is volt az Atyjánál. Ezt a szellemi testet cserélte fel Jézus halandó emberi testre, ami egyben azt is mutatja, hogy a szellemi testében hordozott élet eredetileg nem volt (nem lehetett) halhatatlan, különben Jézus nem tudott volna meghalni az emberiségért. De mivel ezt az emberi testben hordozott életét fel tudta áldozni, Isten pedig el tudta fogadni, ez mutatja, hogy ISTEN HALHATATLANSÁGA ÉS A KRISZTUSI HALANDÓSÁG KÉPESSÉGE TELJESEN KIZÁRJA A RÁJUK VONATKOZTATOTT EGYLÉNYEGŰSÉGET!!!
A Fiú eredetileg nem volt halhatatlan lény, míg az Atya igen. Az Atya mindvégig bírta magában halhatatlanságot, hiszen Ő az egyedüli, öröktől fogva mindörökké létező szuverén Isten, miközben meg a Fiú az emberi család bűnbeesése miatt vállalta, hogy Istenhez hasonló szellemi létformáját emberi létformára cserélje fel, önmagát kiüresítve, hogy áldozati halált halhasson az emberiségért, Isten kimagasló szeretetének bizonyítékaként.
Isten tehát szellemi elsőszülött Fiát áldozta fel értünk, és az ő mindvégig való kitartó hűségét jutalmazta halhatatlan mennyei élettel, és minden hatalom neki adásával. De ettől még Isten a Krisztusnak a feje, ő pedig Neki az alárendeltje, hiszen Isten mindenek felett lévő Isten, Aki még Krisztus fölött is áll. (vö. 1Kor 11:3; 15:28; Efézus 4:6)
Ami pedig a szentháromság dogmáját illeti, ez csupán egy utólagos (az apostoli kor lezárulása utáni) időszaknak a mai napig tartó egyházi magyarázata Isten, Krisztus és a szent szellem viszonyáról, amely szerint Krisztus ugyanolyan valóságos, halhatatlan Isten mint az Atya, vele egylényegű, s mint ilyen – imádatra méltó.
Láthattuk azonban, hogy Krisztus más utat járt be Isten kegyelméből, mint az Atya, Akinek köszönheti a feltámadását és a halhatatlanságát, míg ez a mindenható Istenre nem vonatkozik. A szentháromság egyházi dogmájának közel kétezer éves történelme pontosan arról szól, hogy megpróbálja a Fiú és a szent szellem tulajdonságait összeegyeztetni az Atya tulajdonságaival, és a fennálló különbségeket (a dogma igazolásának kedvéért) kimagyarázni vagy eltüntetni. Ez az eljárás különösen súlyos kiforgatása a Szentírásnak (vö. 2Pét 3:16), nem beszélve arról, hogy Istennek önmagával kapcsolatban olyan kijelentést tulajdonít, amelyet Ő soha nem nyilatkoztatott ki. Lásd:
„Kissé merészen azt lehetne mondani, hogy Isten nem nyilatkoztatta ki a Szentháromságot. A Szentírás beszél az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről külön, beszél a köztük levő kapcsolatokról, anélkül, hogy egybefogná a különböző szálakat. De azt a pontot, ahol a teljességgel felfoghatatlan kezdődik, Isten belső életének titkát, a kinyilatkoztatás érintetlenül hagyja, s csupán egy-egy utalást ad.” (Salamon László plébános, Nagyboldogasszony Plébánia, Csongrád, fórum, Vasárnapi prédikációk)
A kereszténység eretnekeknek bélyegzi azokat, akik a szentháromság dogmáját nem fogadják el, sőt némely egyházi vezetők szerint akik elutasítják a háromságot és Krisztus Istenségét, azokat nem is lehet keresztényeknek nevezni. A fentiek fényében felmerül a jogos kérdés, hogy nem-e az ellenkezője az igaz, és nem-e lenne szükséges az igaz imádat gyakorlása érdekében felülvizsgálni a Krisztus halhatatlanságáról és Istennel való egylényegűségéről vallott dogmatikus nézeteket?! Ugyanis Krisztus halandósága nem csupán annak cáfolata, hogy ő nem azonos egy misztikus szentháromságon belül a Biblia egyedül igaz Istenével (vö. János 17:3), hanem annak is, hogy ő valóságos Istenként imádható lenne.
